2014. január 27., hétfő

Mary Doria Russel – Verebecske

Deus vult

Simán elsiklottam volna a kötet fölött, úgy, hogy kezembe se veszem a boltban. A borító ügyes* ugyan, de a kiadó gyanús, az író keresztneve pedig női szerzőt sejtet, az ilyesmit meg, ha ismeretlen író, kerülöm. Nagy ívben. Magasról.
Már csak ilyen előítéletes hímsoviniszta disznó és a kortárs angolszász sci-fiben tök tájékozatlan, beszűkült bunkó vagyok, na. Egyikkel se bántasz meg, ha a pofámba mondod…

De Isten úgy akarta, hogy valaki betegyen róla egy recenziót a Heti Válasz havi könyvajánlójába, ahol hét év óta, mióta a lapot olvasom, sci-fi még elő nem fordult (vö. bottal hozzá nem piszka). És ettől kezdve egymásra találásunk sorsszerű volt.
Deus vult.

Kincset találtam, valami olyasmit, amit az ember újraolvas, szóval irodalmat – és jó sci-fit. Talán az utóbbi évek legjobb – legfontosabb – magyarul megjelent sci-fijét. Szándékosan fogalmazok így, mert a regény már legalább tíz éve íródott. Emiatt lassan alternatív történelemmé alakul, de ez nem válik hátrányára, igaz előnyére sem (lásd később).

Nem fogom spoilerezni ezt a könyvet sem, de szokásomtól eltérően némi tematikai bemutatástól most nem lehet eltekinteni, egyszerűen azért, mert vallástalan létemre – vagy talán éppen azért – a vallási tárgyú sci-fi mindig is izgatott olvasóként – és persze íróként is**. Emlékszem, levegő után kapkodtam, amikor először kézbe kaptam Clarke novelláját a betlehemi csillagról…
Ennek a könyvnek a témája Isten. Vagyis a hívő katolikusok és a hívő ateisták viszonya Istenhez, a teremtéshez. Vagyis mégiscsak Isten. A Teremtő, a Mindenható, a Jóságos, a Közömbös.
A témát Doria Russel jezsuita tudósok és egy idegen bolygó lakóinak kapcsolatfelvételén keresztül mutatja be. A regény főhőse, Emilio Sandoz atya nem tagadott párhuzamban a tragikus sorsú jezsuita misszionáriussal, Isaac Jogues missziójával, idegenek közé utazik az Alfa Centauri  csillagkép rádiójelei által felfedezett bolygójára. A biológiai, evolúciós és kulturális-civilizációs különbségeket, melyek idegen fajok között tátongnak, talán áthidalhatja hitével, talán maguktól eltűnnek az intelligencia evolúció csiszolta, közömbös közösségében. Talán nem.
De érdemes megpróbálnia. Újra, meg újra. Mert Isten akarja.
Deus vult.

Erről szól a regény. Ha elolvasod, megtudod, hogyan történik.

De miért olvasnád el egyáltalán?

Csak azért, mert a tematikától eltekintve is jó könyv, izgalmas könyv, okos könyv, szép könyv. Anélkül nehezen letehető, hogy holywoodi akciójelenetekkel tömték volna tele. Az intellektuális kaland sodor magával, mely a történet kínálta szerkezet miatt a titkokat fokozatosan feltárulóvá teszi. Nem mesterséges nyújtásról, mellébeszélésről van szó, á la sorozatok, hanem az idegen bolygón és a Földön történtek fokozatos kibontásáról, a történet, és a főhős természetes fejlődése szerint. Nem túlságosan sok felesleges betű van a könyvben.

A szöveg hagyományos eszközökkel dolgozik, a múlt időben mesélő, külső narrátor nem mindentudó, vele együtt ismerjük meg Emilio Sandoz sorsát, bár egyszer-kétszer beleesik abba a hibába, hogy szenzációhajhász, figyelemfelkeltő „jóslatokat” tesz. Elnézhető a szövegnek ez a néhány mondatnyi szereptévesztés. Doria Russel még ott sem él az egyes szám első személy talmi előnyeivel, ahol a helyzet felkínálja, sőt szint erőszakosan tukmálja a lehetőséget. Megerősítő kísérlet híján nem tudható, jobb lett volna-e a szöveg, ha Sandoz atya személyes beszámolóját olvassuk. Lehet, hogy még esősebbé tette volna, lehet, hogy leszűkítette volna kibontási lehetőségeket, lehet, hogy valami gagyi sikerül. Lehet ezen töprengeni, de minek. Ez van.
Deus vult.

A jellemek többségét a súlyának megfelelően bontja ki az író, a jellemábrázolásra az minden bevett fogást felhasznál. A súlyozás miatt néhány szereplő sematikusnak tűnhet, de ez nem zavaró – életünk mellékszereplői, kellő mélység híján, mind sematikusak. Ahogy a valóságban történik, a szereplők csak akkor változnak, ha elegendő erejű behatás éri őket, máskülönben maradnak azok, akiknek megismertük őket. Így főként a három főszereplő jelleme/világnézete formálódik a regény idejében: Sandoz atya, eljut Istentől Istenig, a liberális ateista Anna (az expedíció orvosa), a semmitől jut el Istenig, legalábbis tagadásig, nem elvetésélig és Sofia Mendez (MI szakértő) önmaga és élete elfogadásáig jut el, bár saját árnyékát legkevésbé ő lépi, lépheti át. Tulajdonképpen Mendez korlátai határozzák meg végérvényesen a jezsuita expedíció sorsát.

A világok ábrázolása vegyes képet mutat. Az idegen bolygó, különösen az idegenek leírása kiváló – szinte egyedülállóan*** az. A rakhat-lakók biológiája, evolúciója, pszichológiája és civilizációja (hellyel közzel még a nyelvtanuk is) eleven, hihető – eredeti és meglepő! – és úgy ismerhetjük meg őket, hogy a leírás sohasem válik nehézkessé, diadaktikussá. A gondok éppen a Földön vannak. Nem az ábrázolás minősége bajos. Azt se kell gondolni, hogy valamiképpen a jezsuita rend, a jezsuiták élete sikerült hiteltelenre. A baj a jövőképben van. Hajmeresztő, hogy a sci-fi írók fantáziája, logikája, éleslátása milyen mértékben mond csődöt, ha a közeljövő kerül terítékre****. Ha biztosan akarod tudni, milyen nem lesz a közeljövő, olvass sci-fit! A probléma természetesen kezelhető: fogjuk fel ezt is alternatív Földnek!

Súlyos tematikai probléma, legalábbis számomra, hogy időnként „viccesen” előtolakodnak a szerző politikai nézetei. Ezt nem lett volna szabad. Szerencsére nem sokszor fordul elő ilyesmi.

Nyelvi bravúrok nem találhatók a szövegben, a stílus nem túlságosan eredeti, bár Doria Russel saját hangja időnként megnyilvánul, leginkább a szöveg szerkezetében, váltásaiban. Az idegenek szavai, nevei jól eltaláltak, hangulatosak (lásd később). Bosszantó, jellemzően angolszász fogás, hogy az elsőször használt idegen szót dőlt betűvel szedik. Elhiszem, hogy a gyakorlatilag képírást használó angolban a figyelmetlen olvasó esetleg nem veszi észre az idegenséget, de a magyar kiadásban ezt mellőzni lehetett volna.

Szántai Zsolt fordítása (bár az eredetit nem ismerem) kellemes, gördülékeny, éppen annyira stílusos, mint az eredeti lehet. Nem rovom fel hibának, bár személyesen bosszant, hogy becsúszott néhány beazonosít és hasonló hibás igekötős tinikifejezés, és az angol fordításoknál elmaradhatatlan, felesleges határozatlan névelő. Dicséteres, hogy az idegen neveket magyar helyesírással közölték, ugyanakkor fordítói/szerkesztői következetlenség, hogy nem valamennyi idegen szó kapott magyar alakot.
De hát: Deus vult.

Azt nem tudom, hogy Ő mit akar még, én mindenesetre azt, hogy ennek a könyvnek a folytatása is megjelenjen magyarul.

Miért?

Mert Isten a miértekben van. Ezt tanultam ebből a könyvből. Meg sok egyebet, de azt olvasd ki belőle magad. Nagyon ajánlom!

IPC Könyvek Kft.

2013.

Puhafedelű

542 oldal.

Szántai Zsolt fordítása.













* Az ügyes címtipót leszámítva a borító nem teszik. Egyensúlytalan. Harsány. Mi ez a piros keret?
** Csak még nem vagyok elég jó hozzá.
**** Nem kellene messzebb menni a Neutron akció parabolantennáitól. E regény megírásáakor, 1992 és 96 között, ha Kína és Korea jövőbeli szerepe nem is volt tisztán látható, az már nyilvánvalónak látszott, hogy a CP Japánra vonatkozó túlzó jóslatainak immár semmi alapja. Clarke viszont tisztán látta, hogy a jövő Kínáé. Funny.

Nincsenek megjegyzések: